A város nagy becsben tartja Willoughbyt, és negatívan fogadják Hayes nyílt hadüzenetét, amire az agresszív és rasszista Dixon rendőrtiszt is felkapja fejét. A cselekmény Ebbing és a három szereplő történetét meséli el az anya drasztikus lépését követően. Martin McDonagh fantasztikus forgatókönyve egyik legkiemelkedőbb erénye az, hogy mennyire megragadta a szituáció és az érzelmek lényegét. A minden szempontból tragikus alapszituációból a három szereplő, néhol keresztezve egymást, elindul saját útján a megbékéléshez, de egyikőjük sem ott lyukad ki, amire számít. Mindezt úgy itatja át kiváló, de nagyon fekete humorral, hogy a drámai hatás sem szűnik meg. Hol hangosan nevettem, hol keserűen mosolyogtam, hol pedig könnyeimet próbáltam visszatartani. A film teljes egészét áthatja ez a szavakkal leírhatatlan harag, viszont olyan őszintén gyönyörű pillanatoknak ad helyet, amelyeket elsőre elképzelni sem tudna az ember egy ilyen helyzetben. Az egyértelműen – főleg figyelembe véve Willoughby állapotát – provokatív felirat egy olyan méreggel és gyásszal küszködő nő döntése, aki talán nem csak ezen történésre reagál, hanem a városi rendőrség egyértelmű rasszizmusára és sokszor igazságtalan megnyilvánulására is.
). A Golden Globe-gálán aratott siker után (legjobb dráma, forgatókönyv, női főszereplő, férfi mellékszereplő) viszont már nagyjából egyértelművé vált, hogy McDonagh ezúttal sem hibázott. Mi az, hogy nem hibázott, nemes egyszerűséggel fellángolt körülötte a filmművészet forrása, mert ebbe most nagyon, még a korábbiaknál is sokkal jobban belenyúlt! Fontos leszögezni, hogy ez a mű egyetlen pillanatig sem krimi. Igaz, hogy egy szörnyű, brutális bűntett indítja el a cselekmény megrázó lavináját, de nem nyomozáson, bizonyítékkeresésen vagy hajtóvadászaton van a hangsúly. Nem. A fókuszt az erőszakos világ árnyékában egymásnak feszülő kisemberi érdekek kapják. Mert a forgatókönyv fontos kérdéseket feszeget, nagyívű vitát indít útjára. Vallhatja-e közösségnek magát a "papíron megfogalmazott" közösség, ha a bajban a csoportot alkotók nagy része a másik irányba fordul? Mildred nem hajlandó megengedni, hogy lánya tragédiája feledésbe merüljön. Jó eséllyel nem véletlen, hogy a cselekmény húsvétkor indul útjára.
A három óriásplakát Ebbing határában című film abban a különös műfajban készült, ami egyszerre dráma és vígjáték. De jó ez így? Ezt a műfajt, illetve műfajkeverést a film rendezőjétől, Martin McDonagh-től, már megszokhattuk, ugyanis már a 2008-as Erőszakik című filmben mesterire fejlesztette. A bevezetőben olvasható kérdésre pedig röviden úgy tudnám megfogalmazni a választ, hogy naná, ez így király, de ezzel nem kerültünk sokkal közelebb. Minden filmnél az első és legfontosabb tényező a történet, hiszen hiába is mondják nekünk a nagy műértők, hogy filmszínházba a gyönyörű felvételekért éri meg időről-időre ellátogatni, mi akkor is szeretnénk, ha ezeknek a képeknek valami értelme is lenne. Szerencsénkre ennek a filmnek az esetében ez pont így is van. A gyászoló anyának elege lett abból, hogy a helyi rendőrség semmit sem derített ki lánya megerőszakolójáról és gyilkosáról, ezért erre a tényre felhívó óriásplakátokat ragasztat ki a városkájuk határába. Lásd ugye a film címét, ami talán unalmasnak hangozhat, de itt jön képbe az a varázslat amire McDonagh, mint író és rendező képes.
A Három óriásplakát Ebbing határában többek között azért különleges alkotás, mert írónk átlényegülése egészen addig terjed, hogy valódi, élő, jelenkori westernt épít fel. Méghozzá olyan tökéletes pontossággal használva az ehhez szükséges elemeket, hogy egy pillanatig sem lóg ki a lóláb. Nem érezzük, hogy McDonagh westernt akart csinálni, és erőszakosan mindent beáldozott azért, hogy ez megvalósuljon, hanem egy olyan sztorit kapunk, amely mintha önálló életet élne, csak történetesen a pisztolypárbajos műfajt kezeli mátrixként. Ezért sem műanyag az alapvető, és bizonyos tekintetben idejét múlt elvek mentén haladás. Mert ha valamit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Ilyen közhelyszagú igazságokat csak poros főúton vánszorgó, cowboy kalapos, bagót rágó muksók képviselhetnek anélkül, hogy ne váljanak nevetség tárgyává. Na meg Frances McDormand. Habár ő mindvégig sötétkék overállban feszít, mikor belép a kapitányságra és elindul a lábát az asztalon pihentető, kekszrágcsálással lazázó Sam Rockwell felé, már csak azt várjuk, hogy lassuljon a kép és sírjon fel a jó öreg szájharmonika.
A sztori innentől kezdve azt a hógolyó-effektust követi, amelyben a kisváros lakói egyre nagyobb dühvel és átéléssel próbálják kitölteni egymáson a plakátok által felszínre hozott sérelmeket, közel katasztrofális végkimenetellel. A gyűlő agresszió két fókuszpontja Mildred, valamint a Sam Rockwell által zseniálisan alakított Dixon nevű rasszista, tahó rendőr figurája. Mellettük helyet érdemel egy szintén fantasztikusan összerakott mellékszereplő-gárda, köztük a már említett Harrelsonnal, a Mildred exférjét játszó John Hughes-szal, valamint a Tyrion Lannisterként is ismert Peter Dinklage-dzsel. A teljes cikk elolvasható az oldalán. A egy szombathelyi székhelyű, de országos írógárdával rendelkező, kulturális, elsősorban fiatalokat megszólító weboldal, amely igényes és modern köntösben szeretné a klasszikus "nyugatos" értékeket közvetíteni. Nem tör a 20. század elejét meghatározó folyóirat magasságaiba, de a 21. század magyar fiataljainak jelzőfényt kíván nyújtani: kultúra nélkül lehet élni, de nem érdemes.