Pista bácsi kinn állt az utcán, amikor elhaladt mellette egyik régi törzsvendége, akit már régen nem látott. Barátságosan üdvözölték egymást, váltottak néhány szót egymás és családjuk egészségi állapotáról, majd Pista bácsi megkérdezte az illetőt, hogy mikor tiszteli meg legközelebb látogatásával a kocsmáját. A válasz rövid volt és csattanós: "Rögvest, ha már elfogyott az a hordó borod, amibe a kelleténél több vizet öntöttél! " A Weberek kocsmái Weber István és Weber Károly kocsmája Az óbudai kocsmák korábban említett felsorolása 1895-1896-os évektől említ egyes Weberek neve alatt kocsmákat. Ez a dátum véleményem szerint - a család levéltári adatai alapján - a leírtaknál jóval korábbi üzemelési időpontra tehető. Az erre vonatkozó adataim a következők. A Weberek a ma Hídfő utca 16. szám alatti - korábban Szentendrei utca 16. -, még ma is álló házukat 1810-ben építették. Nem műemlék, de műemléki védettség alatt áll. Tulajdonosa az évszázadok alatt több is volt, az első feltehetően Josephus Weber és felesége, Teiringer Rosalia.
Továbbra is csak hideg ételeket kínálnak, ropit, pogácsát, kolbászt. Kár, hogy ezen a szemléleten a tulajdonosok nem léptek túl, s nem vezették be a melegkonyhát. Pedig a környékbeliek, a Margit Kórházból, a Főiskola diákjaiból biztosan sokan keresnék fel. Szólnunk kell a Slózi történetének újabb fejezetéről, ami az irodalmi életben való megjelenését illeti. Megemlíteném itt Zalán Tibor író nevét, aki körül egész kis irodalmi kör alakult ki, időnként zajosan vitázva a kerthelyiségben. A Kéhlik és a Prószok A Kéhli család ősei szintén az egyik korai csoporttal jöttek Óbudára az 1700-as évek elején a Strassburg melletti Kehiből. (Innen ered a család vezetékneve. ) Mint a legtöbb ős-óbudai család, ők is földműveléssel, szőlőtermesztéssel és borászattal foglalkoztak. A családból először Kéhli Károly nyitott bormérést a Kiskorona utca 8. szám alatt 1885-ben. Itt akkor csak bort mértek (helyben fogyasztásra és elvitelre), leginkább házi készítésű felvágottat (disznósajt, kolbász) fogyaszthattak hozzá.
Tevékenységét nem tudta néhány évnél tovább folytatni. Az utcában a további évek során több új kocsma nyílott (Wittmann, Weber, Komzák) csak egy háztömbön belül. Akkor úgy döntött, hogy más üzletágban folytatja a tevékenységet, bezárta a kocsmát és helyette vegyeskereskedést nyitott. Halála után utódai nem folytatták ezt a mesterséget, inkább bérbe adták az üzletet. A bérlő ugyancsak vegyeskereskedést működtetett, kisgyerekként engem is többször szalajtottak át a Fischer néni üzletébe sóért, cukorért, egyéb apróságokért. Fischerék az 1930-as évek végére eltűntek a látókörömből. Hogy sikerült-e valahol elbújniuk, vagy valamelyik haláltáborban tűntek-e el, nem tudom. Kedves emberek voltak, szívesen jártam vásárolni hozzájuk. A ház akkori tulajdonosa a 30-as évek végén, a 40-es évek elején átalakította az épület Kórház utcai frontját. Az üzlethelyiséget megszüntették, helyette a tulajdonos lányának lakását bővítették ki. Ezt az indokolta, hogy a tulajdonos lányának, Guth Irénnek orvos lett a férje és szükség volt a lakáson kívül orvosi rendelőre, váróra is.
Akkor csak hal és túrós csusza volt a napi menü. Vajon mi volt ennek a hírnévnek az oka? A Kéhlihez hasonló kiskocsmák abban az időben tucatszám voltak Óbudán, minden utcában legalább kettő, három. A boruk is jó volt, berendezésük is szinte ugyanaz volt. És mégis! A Kéhli vendéglő kiemelkedett közülük és bátran mondhatjuk, világhírnévre tett szert. Mondhatja valaki, véletlenül. Ez nem igaz, ilyen véletlenek nincsenek. Kéhliék sokat fáradoztak azon, hogy a hírnév megérdemelt módon szárnyra kapja őket. Nagyon tisztelték a vendégeket, mélységes alázattal fáradoztak azon, hogy jól érezzék magukat náluk, a vendéglátás ott valóban szíves látás volt, minden egyes megnyilvánulásuk ezt mutatta. Tisztelték azt, aki oda betért, a vendég kívánsága szent volt számukra. Ennek igazolására szóljon az alábbi történet, az óbudai snapszer leves igaz története. Kéhliéknél, a többi kocsmákhoz hasonlóan szintén voltak asztaltársaságok. így külön volt asztaltársasága a kártyásoknak is, ahol időnként nagy kártyacsaták dúltak.
A két üst egyikében zajlott a nagymosás, a másikban a paradicsom- és lekvár főzés, valamint a disznótoros előkészületek. Ebből a helyiségből lehetett eljutni a pincébe, illetve a padlásra. A borospince a vendéglő és a konyha teljes hosszában nyúlt el 10 lépcső mélyen. Két oldalt 3 és 5-6 hektós hordók "feküdtek" téglára helyezett, vastag négyszögű szarufákon. A kisebb hordókkal (1 és 2 hektoliteresek) együtt 14 hordó fért el. Ha a hordó a csap szintjéig kiürült, egy szabálytalan, ovális alakú "kármentőre" gurították. A kicsöpögtetés után kénlapokat égettek benne, hogy megakadályozzák a nedvesség okozta penészesedést. Az üzletben árult kétféle bornak megfelelően a csapra ütött hordókból 10 literes fémkannákban hozták fel a zamatos nedűt. A kerthelyiségben 8 asztal fért el, 5 kerek és 3 téglalap alakú. Nyáron a kerthelyiség ponyvával volt letakarva, noha az egyre terebélyesedő juharfa is bő árnyékot adott. Oldalt a falon szőlő- és vadszőlő indák kúsztak a magasba, a déli oldalon sarkantyúvirág omlott le fűzérszerűen.