Mért ilyen fehér-halovány? Miért süt mindig a veszélynek sugara homlokán mint bélyeg gyötrő és háborús? Mért nem kövérebb? Hát ez az, mért nem kövérebb Cassius? Hallván a tompa gyászdoboknak diadalát, mégsem nyugodhat Caesár, hiába sorakoznak mögötte látható és láthatatlan légiók és hóhérlegények akiken kidagad a hús, kik fürkésző szemekkel néznek, s kitetszik mégis jól, hogy félnek tőle, ki holtan is gyanús. Mért nem kövérebb Cassius? – 104 – 104 Kő-mérlegen S mikor megmértem gondjaim a bánat kő-mérlegén és elgyötörve álltam színe előtt a lélek szigorának szívemet fegyelemmel megaláztam, kenyéren-vizen éltem, a sugárnak súlyát is alig tudtam hordani. – Az a gyanúnk – szóltak –, hogy túl sovány vagy. Mit akarsz ezzel mondani? – 105 – 105 Az ember mértéke Mondják, hogy föntről tizenöt-húsz kilométer magasból tisztán látni a kerti törpét, hóban a lábnyomokat s a lapok címbetűit a pompás műszerekkel. A tenger átlátszó lett, semmi az. S a száguldozó kémholdak naponta küldenek képeket a földre melyek oly élesek, hogy a kocsik rendszámait is olvashatni rajtuk ahogy sorban állnak a Kreml előtt s a Fehér Ház előtt.
Mese-fa ágaid, papiros rózsáid megtéped, elhajítod, fiaid, lányaid merészen, szabadon dalolni megtanítod. Itt állunk készen sok dalodat boldogan elzengeni, szabadság rózsáit pirosló vérünkkel megfesteni. 1956 nyara – 25 – 25 Három ciprusi görög kivégzésére Sugaras a ciprusi tenger s nem ülnek már hajóra. Bombát dobtak a katonákra vagy az angol helytartóra? Most mellükön vér-rózsa sír, fölöttük megdermedt magasság, s távírókon kopog a hír: mit ér a ciprusi szabadság? …Eddig jutottam el a versben. S itt állok vérben és esőben a Kerepesi-úti temetőben, örökös szégyenemben. Itt négy koporsó érce sír, föltépi a gyászdobok hangját, s távírókon dadog a hír: mit ér a ciprusi szabadság? Mit ér legszebb hevületünk és mit ér a hősök harca? A testvérgyilkosság sötét árnyéka hull a Duna-partra. – 26 – 26 Szemeinkkel sírnak a holtak, a becsapottak, gyanakvók, ujjainkkal tapintanak s verik a döngő börtönajtót: Föl, föl szegény nép, föl a harcra, fogd le a hóhérok kezét! – Föloldod-e, szabadság virradatja a nemzet irtózatos szégyenét?
– Mindenre van idő még! 14. Magánya szörnyűségét, – hogy futásban rohant egy ismeretlen sűrű éjben, most, hogy utam hajszolva körbe jártam, az első ember bánatát megértem. Vak-csillagok zuhannak s mi a fényben vacogva egymást szorítva öleljük, s vállunkon egy fölperzselt messzi éden lemészárolt halottait cipeljük. Motorjaink lobognak, sebesebben a fénynél, dermedt egeket befutva. Ember voltam valaha s emlékeztem. Jázminbokor már nem hajlik az útra. S viszi velünk, viszi a volt, utolsó embert, hová viszi az érckoporsó? – 76 – 76 Zsákhordó Megrakva járom, nagy kövekkel megrakva, az utat, nehéz a zsák: túl sok az emlék, lehúzza vállamat. Kirakom néha s próbálom, hogy egyet-mást elhagyok, megyek, de aztán visszatérek; nélkülük nem én vagyok. Nehézkes ellensúlyként hozzám nőtt ez a súly, pedig érzem, hogy a karom s a szívem elerőtlenedik. Aki okosabb, földre dobja terhét s fut könnyedén, mögöttük, el-elmaradozva megyek az országúton én. Valahol az út mentén vár egy szakállas bölcs, aki előtt majd a zsákot, a poggyászt ki kell borítani.
A Piros a vér a pesti utcán röpcédulákon is terjedt a forradalom napjaiban, olyan megrendítő és lázító erővel, ami lyen ereje 1848-ban Petőfi Nemzeti dalának lehetett. Könyvünkkel 1956-os forradalmunkra és szabadságharcunkra emlé kezünk és emlékeztetünk. Emlékezünk, mert gyűlöltük és gyűlöljük a zsarnokságot, s szerettük és szeretjük a szabadságot. Tamási Lajos költészete 1956-ban lobbant virágjába. A megtorlás éveiben is vállalta sorsát a költő, mindig hű maradt magához és a forra dalomhoz. Verseit olvasva tanúi, részesei lehetünk egy nagy költői élet mű kimunkálásának, születésének. S megértjük, hogy a reménység for rása mindig az ember, aki megalkotja önmagát; az emberi mű, a belőle sugárzó költői jellem és szellem, amely a nagy elődök példái nyomán testet ölt és hatni képes. Aki ismerte, az szerette és tisztelte őt, a tetőtől talpig becsületes férfit, a szigorú, de türelmes ember különleges tulaj donságait, egyenes jellemét. Tamási Lajost nem zárták börtönbe, nem végezték ki. E forradalmár költő sorsa a halálig tartó hűség, a csöndes szembeszegülés volt.
A tettek és az álmok rádcsikordult gyötrelme mondták neked nem elég? Ne bajt keress magadnak újra, inkább kutasd föl, merre van még menedék? Valamit elvállaltam mondtam én, s hogy kötésem is van, nélküle vakon járnék, mint a magányos bujdosók a véget nem érő országutakon, birkózva is vele, de megjelölve: fiának tud, küzdésre ő szorít, vele a gond, az én gondom, s megérti a csöndet és a szótlanságot is. S láttam, aki játékkal megelégszik, kalandozik csapongva, merre lát, s a visszajáró holtaktól vacogva, káprázatokkal szédíti magát, s pirítva rámcsapott a gyors ügyesség, riadt barátság fröccsent ellenem, s nehézkesen forogva nem tudtam, hogy magamért kivel kell megküzdenem? 57 És elfogott a megdermedt, magányos órák ütése, mikor nincs tovább se keresés, se töprengés, s az ember boldogan széjjelzúzná homlokát, s futottam félországon át az őszi dombokon, a leomlott ég alatt, zihált a csönd, és hallgattam az esti lázvert, szorongó külvárosokat, s lettem alázott, sárba letiport, és lettem szabad és tiszta sugaras, ezért fehér, mint hó a lelkem, s ezért fekete, mint a vas.