Az előadásokon meg a laborokban senki se hiányol bennünket, ha elmaradunk egy-egy napra, meg aztán ha egyszer beáll az igazi hideg, úgyis lőttek az egyetemnek. Azon már meg se lepődtünk, hogy az egyik nemrég beüvegezett kirakat polcain sonkák hevertek, és piramisba rakva sárgállott az olasz narancs. Tíz napja értünk haza, és - Rátkaiéktól jövet - először jártunk a Belvárosban. Szűk útcái a háború éveiben is elegánsak maradtak, de aztán az ostrom ezeket se kímélte. jóformán minden ház megkapta a magáét, és némelyik épület helyén csak félig-meddig eltakarított romok szürkéllettek, de amit az elmúlt tíz napban Pestből és Búdából láttunk, ahhoz képest az egész Belváros tökéletesen más világ volt. Itt még a romok is szinte azérthalmozódtak az összeomlott házak helyén, hogy hatásos kontrasztot adjanak ahhoz a képhez, ami zsúfolt-tömött kirakatokból, divatosan öltözött nőkből, elegáns férfiakból és lassan guruló, gondozott luxusautókból állt össze. Az üzletek legtöbbjét rendbe hozták, legalább annyira, hogy kinyithassanak.
Nem felelt. Bekanyarodott a repülőtér főépülete felé. A parkolóhelyen egy tízest adott a jegyszedőnek. A félkarú ember a maradék kezét odatette a tányérsapkájához, és meghajolt, mint a színházban a főlakájok. - Nagyon köszönöm, uram. - Aztán teljesen feleslegesen a főépület felé mutatott a fél kezével. - Erre tessék, uram. Viszontlátásra, uram. Látszott rajta, hogy neki minden tíz forinttól újra eljön a szocializmus. Nekem is jutott egy alázatos kezétcsókolomkisasszony. A gyomrom megint felliftezett a torkomig. Kisétáltam a teraszra, kezemben a hosszú pohárral, benne a citromos colával. A citromot külön kértem a pincértől. A cola hideg volt, de megnyugtatta a torkomat is, a gyomromat is. Tudtam, hogy Tamás ott ül az eszpresszó üvegablakán belül, onnan néz engem. Azt is tudtam, hogy klassz vagyok, karcsú vagyok, és mások is utánam fordultak, amikor kimentem előttük a teraszra. A teraszon fújt a szél, lobogtatta a hajamat. A betonon két óriási Jet állt és egy IL-I8-as, mindegyik szemben velem, mintha engem bámultak volna, hogy mit keresek én a repülőtéren... Egy autóbusz, tele utasokkal, elkanyarodott a tranzit elől.
Tessék körülnézni. Ott a második villanyoszlopnál tessék a járdához húzódni és megállni. indexszel jelezzük ezt is. De a megállás már nem sikerült volna: hozzá kellett nyúlnom a kormányhoz, ne hogy nekiguruljunk a járdaszegélynek. - Tessék üresbe tenni a sebességváltót, behúzni a kéziféket. - Észrevettem, hogy gyorsabb alélegzése. - Melege van a kisasszonynak? - Nincs. Ez a szag zavar. Minek kenték be pacsulival a kocsit? Bocsánatot kérek, nem mi tehetünk róla. Az az úr hagyta itt a szagát, akit a kisasszony előtt tanítottam. Illatszergyáros. - Holnapra szellőztesse ki - villant rám a szeme. - Legyen szíves. - Természetesen - bólintottam faarccal. - Ügyfeleink kívánsága számunkra parancs. Szembefordult velem, mintha rendre akart volna utasítani, de az önfegyelme erősebb volt nem szólt rám. Megszokhatta azt is, hogy a személyzet óvatos szemtelenségét nem közvetlenül kell megtorolni, hanem az alkalmazottak felettesei útján. Az én esetemben ott van erre a célra Bauer úr. A jobbra és balra kanyarodásról magyaráztam neki, s közben a kezét néztem.
Az a teljes igazság, hogy még most se tudom elképzelni. Pedig van fantáziám. De még sohase voltam úgy éhes... Más műfaj lazán éhesnek lenni, vagyis ha közben tudom, hogy egy óra múlva, legfeljebb másfél óra múlva torkig tömhetem magam. De az olyan képlet, hogy nincs. vagy ha van is, hát csak ennyi van, és nincs több - ez nekem csak matematikai egyenlet, aminek el tudom fogadni a realitását, mert az eszem megérti valahogyan, de elképzelni, tehát magamat behelyettesíteni ebbe az egyenletbe, ez nem az én matematikai adottságaimhoz szabott teljesítmény. Sohase kértem nyilatkozatot az aputól, de van egy spurim, hogy azért szeret a piacon meg a vásárcsarnokban csellengeni, mert olyan fiatal korában, milyen én vagyok most, ő állatian szegény krapek volt, és most a régi, kielégítetlen vásárlási ingereket kompenzálja a jó érzéssel, hogy ma összevásárolhatna a piacon mindent, amit csak megkíván. Persze, csak azt vesz, amire szüksége van, de az én megérzésem szerint az apu örömét leli a tudatban, hogy legalább most, negyvenkilenc-ötven évesen kitombolhatná magát az élelmezésügyi árubőség szabadtéri és fedett templomaiban.
- Adorján Artúr gyógyszerei minden évben annyi dollárt hoznak az országnak, Bogár, amennyi pénzt te el se tudsz képzelni. Te is lehettél volna ilyen nagymenő, te is farmakológus akartál lenni. - Az volt ám régen, meg a fiatalságom. - Lehettél volna. Az anyu mesélte, hogy ennek a szocializmusnak az elején megkérdeztek, vállalod-e, hogy az államigazgatásban, vagyis az iparigazgatásban... Közölhetted volna velük, hogy nem vállalod. - Valakinek vállalnia kellett. Aztán addig-addig vállaltam, amíg megmaradtam tisztviselőnek. Amikor viszont egyszer mégis visszamehettem volna a szakmába, volt annyi önkritikám, hogy számvetést végezzek és megállapítsam, hogy késő már, kiestem a szakma fejlődéséből, a ritmusból, inkább vagyok már gazdaságpolitikus vagy inkább közgazdász, mint... Tudod, Bogár, a konkrét gyógyszerkutatás olyan, hogy abból nem szabad ideiglenesen se kiesni. Szóval, maradtam a helyemen, így talán több haszon van belőlem, mint ha valamelyik laboratóriumban lennék közepes káder. Artúr bácsi hiába tehetséges, nélküled semmire se ment volna.
- Nézd meg, hogy tudok úszni Ugy úszok... - Mint egy kiskutya - mondta Orsika. - Na, menjetek! Peterdi Miskához - szokás szerint - órát lehetett volna igazítani. Pontosan fél tízkor állított be. - Mit isztok? - kérdezte Orsika. - Hoztam Pestről örmény konyakot - mondta Kelemen. - Ha Miska nem fél a gutaütéstől... - Orsika vállat vont. Lehetetlen alakok vagytok. - Régi babonánk - nevetett a pap hogy a konyak kidobja az emberből a meleget. De hadd térjek rögtön a tárgyra, Bandi. A hét elején felkeresett két diák. A mi egykori gimnáziumunkból! Magnóval, jegyzetfüzettel, előre összeírt kérdésekkel. Hogy ők meg akarják írni annak a népi kollégiumnak a történetét, amelynek ugyebár mi is alapítói voltunk. Mondjam el az emlékeimet, etcetera, mert a mi nemzedékünk még forradalmi nemzedék volt, és ők ennek az elmúló nemzedéknek az emlékét akarják megmenteni az utókor épülésére. - Elmúló nemzedék... - Kelemen elnevette magát, de a nevetése valahogy nem sikerült vidámra. - Utókor. Megmenteni az emlékezetünket.
Igy kellett végre történnie - erre gondoltam -, hiszen Anna gondoskodásától egy életen át fuldokolni, arra csak Artúr képes, nem pedig egy fiatal férfi, akit nem terhel Artúr kényszerképzetes függőségérzete. Tamásnak semmi oka nem volt soha rá, hogy beleélje magát afféle babonás félelembe, mint az apja, aki már vallásosan hiszi, hogy Anna a sors kegyelme, Anna az életének visszaadója, jelen és jövő biztonságának feltétele... Rögeszme. Nem bonyolult fixa idea, éppen ellenkezőleg: nagyon egyszerű téveseszme-rendszer. A félelemből csírázott ki, és a bizonytalanság tartja életben. Tegnap éjjel álmomban jutott eszembe a gondolat, és olyan meghökkentően, hogy fel is ébredtem rá: talán minden másképpen alakult volna, ha még fél napig veret bennünket a tüzérség. Másképpen alakult volna: vagy azzal, hogy ott pusztulunk, és ebben az esetben eleve nincsenek további problémák, vagy oly módon, hogy Artúr egyszerűen megszokta volna a halálfélelmet, vagyis ráébredt volna, hogy a félelemmel ugyanúgy együtt lehet élni, mint a falban rágcsáló egerekkel.
Az egyetemen sem sikerült barátokat szereznem, de egy műegyetemi évfolyam mégis más, lazább közösség, mint egy gimnáziumi osztály. Az egyetemi hallgató már közelebb van az élethez, mint a gimnazista. Az egyetemen már a hamarosan esedékes érvényesülésre gondol a hallgató, már kezdettől és évről évre intenzívebben kell előkészítenie a jövőjét, a karrierjét, törvényszerűen változik meg tehát az egyetemen azoknak a keveseknek a helyzete, akik mögött befolyásos szülők állnak. Haszonnal kecsegtető volt jó viszonyt kialakítani velem, megszerezni és megtartani a jóindulatomat, mert potenciális segítőtársat láttak bennem arra a pillanatra, amikor majd - az egyetem befejeztével - sokkal több fog függni az összeköttetésektől, mint az indexben összegyűjtött osztályzatoktól és a diplomára rajzolt utolsó jegytől. Igy lettem az egyetemen a népszerűek egyike. De hiába volt kellemesebb ez az állapot a gimnáziumi kiközösítettségnél, ahhoz kevés volt, hogy jó legyen a közérzetem, és ahhoz is kevés, hogy az évfolyam KISZ-szervezete mellém álljon, amikor a felvételem kértem a pártba.