Nagy várakozás előzte meg A szégyentelent, melynek polgárpukkasztó merészségéről, őszinteségéről és naturalista szexualitásábrázolásáról sorra érkeztek a híradások a pozitív reakciókkal egyetemben. Steve McQueen második filmje valóban izgalmas próbálkozás, melynek íve – a számításokkal ellentétben – néhány helyen mégis megbicsaklik, így tökéletes mestermű helyett "csak" egy figyelemreméltó alkotást kapunk. A szégyentelen magyar címével ellentétben a film főszereplője nem szégyentelen. Szexfüggősége kényszeres szükségszerűség, megszállottság, amitől nem tud szabadulni, bárhogyan is próbálkozik. A probléma fókusza ugyan a szégyen körül mozog, de amit Brandon (Michael Fassbender) érez, korántsem az erkölcsi szabályokkal szembeni nemtörődömség. Számára a szexfüggőség börtön, állandó, gyötrő késztetés, a beszűkült perspektívák síkvilága. A küzdelem nem pusztán az újabb kielégülésért folyik, hanem a diszkomfortérzet elnyomásáért és az üresség betöltéséért. Pontosabban csak az orgazmus nyújthat megnyugvást, csak ez az extatikus élmény rendelkezik a létet bizonyító, vitalizáló hatással.
Napi rutinjába azonban hirtelen valaki bekavar: előbb csak az üzenetrögzítőn jelentkezik be folyamatosan, majd élőben is felbukkan hősünk húga, a kabaréénekes Sissy (Carey Mulligan), aki szállást kér tőle. Hogy nekik, kettőjüknek "következményes az énje", az párbeszédeikből, az elejtett információ-morzsákból fokozatosan kiderül: történt valami a múltjukban (talán gyerekként, talán közöttük), ami ahhoz vezetett, hogy mindkettő dependens személyiség lett: míg Brandon szexéhsége az elköteleződés-fóbia tökéletes megnyilvánulása, Sissy nyilvánvalóan kapcsolatfüggő: tapad ezerrel a bátyjára, később Brandon főnökére – a lényeg, hogy mindig kierőszakolja mások törődését. Michael Fassbender a filmbenMcQueen filmje nem pszichologizál, nem magyarázkodik, nem hatol a gyökerekig, csupán a következményeket ábrázolja, ami egy bonyolult testvéri viszonyban, két függő játszmáiban, próbálkozásaiban és visszaeséseiben nyilvánul meg. A tét tulajdonképpen az, hogy változik-e valami hősünkben, szakít-e eddigi beidegződéseivel, vagy megmarad régi mintáinál: a kérdés megválaszolását McQueen – nagyon okosan – függőben hagyja a film záró jelenetében.
A szerző, Hungler Tímea, utolsóként az 1996-es Anthony Minghella-rendezést, Az angol beteget vizsgálta részletesen, és futólag említést tett az 1999-es The End of the Affair-ról is (Egy kapcsolat vége, r. Neil Jordan). Jelen áttekintés azon a ponton próbálja meg felvenni a fonalat és felvázolni azokat a tendenciákat, amelyek e sokrétű, mutációkra képes filmes műfaj legutóbbi tizenöt évét megszabni látszanak. A rendelkezésre álló források – műfajtörténeti tanulmányok, blogok és filmes portálok információi, illetve maguk a kategóriába sorolódó filmek – alapján többféle vázlat is elképzelhető az 1999-2013 közötti "melodrámás" időszakról. Európai Filmdíjak 2012 Csoda történt: az Európai Filmakadémia vezetősége felébredt álmából és beismerte, hogy az európai film igenis válságban van. Megerősítette e revelációt az idei harmatos felhozatal is. Michael Haneke és Tudor Giurgiu győzött, Till Attila vesztett a Málta szigetén rendezett ceremónián. TIFF 2012, percről percre – A 11. TIFF filmjeiről megjelent szövegeink Kedves Olvasónk!